Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tervueren

2008.07.22

 

 

A kutyás sportok egyik legkiemelkedőbb sztárja kétségtelenül a belga juhászkutya. Akár őrző-védő versenyen, akár az agility-pályán kell helytállni, ő mindig ott van az élen. De helyesebb lenne többesszámot használni, hiszen a belga juhászkutyának négy típusa van, gyakorlatilag négy fajtáról van szó: a fekete groenendaelről, a vörösesbarna tervuerenről, a göndörszőrű lakenois-ról és a quartett legrövidebb szőrű tagjáról, a malinois-ról.

 

 

A belga juhászkutya összes mai típusának története megközelítőleg az 1880-as és 1890-es években kezdődött, mikor a legelők bekerítésével, a vasút megjelenésével és a farkasok kipusztulásával már egyre kevésbé volt szükség juhokat őrző kutyákra. A juhászok korábban nem sokat törődtek kutyáik küllemével, elsősorban a teljesítményre fektettek hangsúlyt. Az ezidőtájt igen népszerűvé vált kutyabemutatók és versenyek nagy szerepet játszottak a belga juhászkutya fennmaradásában, s lehetőséget nyújtottak a legjobb példányok kiválasztásában és az alkalmas típusok megőrzésében. Először megközelítőleg hat típust választottak ki szelektálásra.

1891-ben Reul professzor nagy csoport kutyát gyűjtött össze és tanulmányozott, majd azt javasolta, hogy ne csupán alkatra és terelőképességre szelektáljanak, hanem szőrtípus és szőrszín szerint is folyjon a tenyésztés. A Belga Kennel Klub végül 1897-ben három változatot ismert el: a groenendaelt, a tervuerent és a malinois-t. Később elfogadtak egy negyedik változatot is, a göndörszőrű lakenois-t. Reul professzor a Cureghami Állatorvosi Intézetben hirdetett „szemlét” a juhászkutyáknak, melyen az ország minden részéről összesen 177 kutya jelent meg. Mindegyikük körülbelül 53-55 centiméter magas volt és igen egységes típust képviseltek, csak szőrzetükben és színükben volt különbség.

 

 

A Tervueren városában élő és juhászkutyákat tenyésztő F. Corbel úrnak volt egy Tom nevű kanja és egy Poes névre hallgató szukája. Mindketten őzbarnák voltak, bár szőrszálaik vége fekete volt. E két kutya pároztatásából származott egy Miss nevű szuka, akit Corbel egy bizonyos Danhieux úrnak adott el. Ő ezt a szukát egy hasonló típusú kannal Piccard D`Uccle-vel pároztatta, aki ugyan fekete volt, de rejtetten megvolt benne az őzszín faktor is.

 

 

A tervueren színe a telt őzbarnától a rozsdabarna mahagóniig terjed, fekete rátéttel, azaz a szőrszálak vége fekete. A fejen a a maszk és a fül többnyire fekete. A kutya végleges színe többnyire tizennyolc hónapos korára alakul ki.

 

 

A belga juhászkutyák nagyon könnyen kezelhető, igen tanulékony munkakutyák. Jó házőrzők, a hideg időjárást is jól bírják, de kenneltartásra nem alkalmasak, s ha képességeik teljes tárházát ki akarjuk használni, feltétlenül családtagként kell kezelnünk őket. Nem bírják a katonás kiképzést, de erre nincs is szükség, hiszen tényleg könnyen tanulnak. Egy kis játékkal, szeretettel csodákra képesek. Mozgásigényük hatalmas, így szinte nekik találták ki az agilityt, mely nemcsak a kutyának, de gazdájának is kitűnő szórakozást és mozgáslehetőséget nyújt, ráadásul ebben a sportágban csupán erőszakmentes kiképzési módszerekkel lehet eredményt elérni. A belga juhászkutya mind a négy típusa egészséges, hosszú életű fajtának nevezhető, nagy valószínűséggel nem lesznek az állatorvosi rendelő törzsvendégei.

Általában kétéves korukra válnak igazán felnőtté, addig különösen türelmes és szeretetteljes bánásmódra van szükségük. De a törődést és szeretetet kamatostul meghálálják, akár munka-, akár családi kutyaként; vagy éppen mindkét szerepkörben.

 

 

T.A.